A pozitív gondolkodás tényleg erősítheti az oltás hatását?

Gondolta volna, hogy neurofeedback módszerekkel befolyásolható egy vakcina hatékonysága? Népbetegséggé válik a kardiovaszkuláris-vese-metabolikus szindróma? Egy amerikai tanulmányban a betegség növekvő tendenciájáról számolnak be. Egy szerencsétlen esés később akár halált is okozhat? A traumás agysérülések növelhetik a demenciával összefüggő halálozás kockázatát. 

Jó napot kívánok kedves kollégák! 

A DrHírek újabb adásával jelentkezünk. Kétheti rendszerességgel megjelenő adásainkban az eConsilium felületén megjelenő legérdekesebb cikkekből válogatunk.  

Első hírünkben a kardiovaszkuláris-vese-metabolikus szindróma, azaz a CKM szindróma előfordulásának növekvő tendenciájáról és a terápiára való jogosultság arányairól számolunk be.  

A több szervrendszert is érintő kórkép egyre gyakoribb, amit egy friss kutatás eredményei is alátámasztanak. A tanulmány során azt térképezték fel, hogy az Egyesült Államokban milyen arányban jogosultak a betegek a CKM-szindróma kezelésére alkalmas gyógyszerekre. Ebből következtethetünk a diagnosztizált esetek számaira is, amely átfogó képet adhat a jelenlegi tendenciákról. A CKM-szindróma kezelésére olyan célzott terápiás lehetőségek állnak rendelkezésre, mint a GLP-1 receptor agonisták, az SGLT2-gátlók és a nem-szteroid mineralokortikoid-receptor antagonisták, melyek indikációs köre folyamatosan bővül azon új megközelítés elterjedésével, hogy a három betegséget célszerű átfogóan, együttesen kezelni. A kutatás több adatforrást felhasználó keresztmetszeti elemzés volt, melyből a legnagyobb esetszámú a National Health and Nutrition Examination Survey felmérés volt, 245 millió amerikai felnőtt reprezentálásával. Emellett öt közösségi kohorsz alapú és két ambuláns ellátásból származó adatbázis adatait is felhasználták 2024 novembere és 2025 novembere között. A fő végpont az FDA-indikáció alapján történő jogosultság volt az egyes gyógyszerosztályokra. A kérdőíves felmérésben szereplő 245 millió felnőttből mintegy 148 millióan voltak jogosultak legalább egy CKM-gyógyszerosztályra, ami 60%-nak felel meg. Ugyanez a szám a közösségi kohorszok esetén 61%, míg az ambuláns mintákban 42 és 46% volt. A leggyakoribb indikáció a GLP-1RA-terápia volt. SGLT2-gátló kezelésre a vizsgált populáció 24%-a, míg nem-szteroid mineralokortikoid-receptor antagonista-terápiára 5%-a felelt meg az indikációs kritériumoknak. A többszörös jogosultság is gyakori volt: 12–17% közötti volt azok aránya, akik a GLP-1 RA-k és az SGLT2-gátlók együttes indikációjának megfeleltek. A résztvevők 1–5% mindhárom gyógyszerosztályra jogosult volt. A vizsgálat rámutat a CKM-szindróma növekvő prevalenciájára és a kombinált terápiák széles körű alkalmazhatóságára, ami megfelelő alkalmazás és egészségügyi hozzáférés mellett jelentős javulást biztosíthat. 

Második hírünkben egy érdekes kapcsolatot, az agyi jutalmazó központok és a vakcináció hatásosságának összefüggéseit tárjuk fel.  

Egy kutatás során megfigyelték, hogy jobb immunválaszt adtak a kapott védőoltásra azok, akik az agy jutalmazási központját tudatosan próbálták aktiválni. Az elvárásokat és a motivációt nagy mértékben szabályozzák az agytörzs ventrális tegmentális területén található dopaminerg neuronok. Erről az agyi központról állatkísérletekben bebizonyosodott, hogy képes befolyásolni az immunválaszt, azonban humán adatok eddig nem álltak erről rendelkezésre. Így egy kettős vak, randomizált kontrollált vizsgálatot végeztek egészséges önkéntesek részvételével, ahol igyekeztek a mesolimbicus jutalmazási pályák aktivitását akaratlagosan megnövelni. A történéseket valós idejű agyi képalkotó eljárással monitorozták. A résztvevőket 3 csoportba randomizálták: az első csoport 4 alkalommal tréningen vett részt, melyen a jutalmazási pályákat neurofeedback módszerrel igyekeztek növelni. A másik két csoport kontrollcsoport volt. Az első kontrollcsoport résztvevőinél más agyterületet vizsgáltak a képalkotás során, amely nem kapcsolatos a jutalmazási rendszerrel, és ennek a területnek az aktivitását próbálták növelni. A második kontrollcsoport egyáltalán nem részesült neurofeedback tréningben. A randomizálást követően mindhárom csoport hepatitis B elleni védőoltást kapott. Elsődleges végpontként a jutalmazó mesolimbicus aktiválás különbségét vizsgálták a két neurofeedback csoport között. Vizsgálták továbbá a mesolimbicus aktiválás növelése és a HBV-ellenanyagszint közötti korrelációt, valamint az ellenanyagszint változásának csoportok közti különbségeit. Eredményképp megfigyelték, hogy mindkét neurofeedback-csoportban szignifikánsan nőtt a jutalmazó mesolimbicus aktivitás és ezzel párhuzamosan a HBV-ellenanyagszint. A csoportok között nem volt szignifikáns különbség az antitestszintekben a vakcináció után. Az eredmények arra engednek következtetni, hogy a tudatosan generált pozitív elvárások képesek aktiválni a jutalmazó idegi hálózatot, és ezáltal befolyásolni az immunrendszer működését. Ez előnyös lehet a nem invazív immunmodulációs eljárások során. 

Harmadik hírünkben szintén kulcsszereplő lesz az emberi agy, ám ezúttal egy más irányból közelítjük meg. Ismert, hogy az agy végtelenül bonyolult, ezáltal sérülékeny szerv. Azonban nem teljesen feltárt, hogy sérülései milyen hosszú távú kockázatokkal járó mechanizmusokat indítanak el. Egy vizsgálat során arra a kérdésre keresték a választ, hogy vajon van-e összefüggés a traumás agysérülések és a demencia mortalitási adataiban.  Ennek megállapítására több évtizeden át tartó betegkövetés során monitorozták a traumás agysérülések incidenciáját, és annak összmortalitással és demenciával való összefüggését. A Framingham Heart Studyt az amerikai Massachussets államban indították még 1948-ba. Közösségalapú kohorszvizsgálat volt, melyet 1971-ben újabb kohorsszal bővítettek.  TBI-t elszenvedett résztvevőket 1:3 arányban illesztették nem exponált személyekhez születési év, nem és generációs kohorsz alapján. Az elemzéshez time-to-event módszereket alkalmaztak. A két kohorszban összesen 10333 résztvevőt vizsgáltak. Elsődleges végpontként az összmortalitást és a demenciával összefüggő halálozást értékelték. Az eredeti kohorsz résztvevőinek 17,0%-a szenvedett el legalább egy traumás agysérülést, míg ugyanez az arány a későbbi kohorszban 24,3%-nak adódott.  Az eredeti kohorszban a traumás agysérülések incidenciája megközelítőleg 7/1000 személyévnek, míg a későbbi kohorszban körülbelül 9/1000 személyévnek adódott. A traumás fejsérüléseket leggyakrabban esés okozta, 65,4 illetve 82,8%-ban a két kohorsz esetén. A vizsgálat során megállapították, hogy a traumás agysérülések összefüggenek a halálozási adatokkal és a halálozás kockázata nő az agysérülés súlyosságával. A traumás agysérülések súlyossága a demenciával összefüggő halálozás esetén is befolyásolta a kimenetelt. A több mint hét évtizedes követés alapján a traumás agysérülések leggyakrabban idős korban fordultak elő, többnyire esés következtében. A traumás agysérülések hosszú távon növelték az összmortalitás kockázatát, elsősorban a demenciával összefüggő halálozás révén. Megfigyelhető volt továbbá, hogy a kockázat a sérülés súlyosságával arányosan emelkedett. Az eredmények hangsúlyozzák az esések megelőzésének jelentőségét. A traumás agysérülések megelőzése nemcsak az akut következmények, hanem a demenciával kapcsolatos hosszú távú halálozás csökkentése szempontjából is kulcsfontosságú lehet. 

Amennyiben érdekesnek találta a híreket, hasonló tartalmakat az eConsilium felületén olvashat.
Újabb hírválogatással legközelebb két hét múlva jelentkezünk. 
Köszönöm a megtisztelő figyelmet!